Bûntudat a gyerekben !

Minden házasságnak vannak kritikus idõszakai. Ha mindkét fél akarja, ezeket - többnyire nagy nehézségek árán - átvészelheti a család. Néha igaz, hogy teher alatt nõ a pálma: van, akit a megpróbáltatások még erõsebbé tesznek. De van, aki összeroppan, és van, aki nem is akarja kipróbálni az erejét: feladja. Ilyenkor felbomlik a család. És ezt a gyerekkel is meg kell beszélni. Hogyan kezdjünk neki?
A házasságok majd fele válással végzõdik. A felbomló családban a gyerekeknek hihetetlen terheket kell viselniük: elvesztik az egyik szülõt, de aki megmaradt, az sem tud teljességgel az övék maradni, hiszen olyan lelki válságba jutott, hogy erejének nagy részét a saját fenntartására kell áldoznia.

Amikor a szülõ szembesül azzal, hogy a családtagok nem tudnak együtt maradni, hatalmas problémával kerül szembe: hogyan mondja el a gyereknek? Hogy magyarázza meg azt, amit tapasztalatok és megfelelõ szókincs híján a gyermek még nem érthet meg, akkor sem, ha nagyon okos, és érzékeny? Hogyan próbálja meg megnyugtatni a gyereket, amikor õ is a poklok bugyraiban jár, amikor a saját lelke is darabokban van?
Egy biztos: a család széthullását nem lehet lelki sérülések nélkül átélni. Minden válás más. Van, amikor hirtelen jön, amikor látszólag boldog, meleg család bomlik fel, amikor szülõk közötti láthatatlan, alattomos feszültségbõl a gyermek keveset érzékel (bár sokkal többet, mint hinnénk!). Ilyen esetben elképzelhetõ, hogy a felek közötti ellentét dacára mindkét szülõ meleg, gondoskodó szeretettel fordul a gyerek(ek) felé. A gyermek vesztesége tehát hatalmas, amikor a papa vagy a mama elköltözik.
Nem jobb a helyzet, ha a válás a szülõk nyílt harca, brutalitása miatt következik be. Ilyenkor a válás megváltás, gondolhatnánk. A gyereknek azonban az eddigi megpróbáltatások után még azt is fel kell dolgoznia, hogy az egyik szülõ elment, amiért a legtöbb gyerek önmagát okolja.

A gyermek önvádja

könnyebb megértés kedvéért idézzük Ranschburg Jenõ versét:

Mágia

Emlékszem rá, egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állított.
Sírtam, s gyûlöltem õt nagyon,
mert közben ásított.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tûnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már,
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott,
de eljön majd, ha véget ér a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!

A gyermeknek bûntudata van

a házasság felbomlása miatt. Minden gyermek tökéletesnek hiszi szüleit. A gyermek természetétõl fogva gyámoltalan, gyenge: csak úgy érezheti magát biztonságban a világban, ha elhiszi, hogy szülei mindenhatóak, tökéletesek, és oltalmazók. A gyermek ezt a hitét tûzön-vízen át megvédi, még akkor is, ha a külsõ szemlélõ számára teljesen egyértelmû, hogy a szülõ hibát hibára halmoz, és, hogy nem lehet benne megbízni. A gyermek számára inkább elviselhetõ az a tudat, hogy õ okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék, vagy igazságtalanok. A gyermek önmagát hibáztatja mindazért, ami történt. Ezt tetézi még, hogy óvodáskorban (és késõbb kamasz korban is) a gyermekek meg vannak gyõzõdve arról, hogy gondolataik mágikus módon hatnak a környezetre. Ha hirtelen felindulásában a pokolra kívánja apját, vagy "csúnyát gondol" anyjáról, késõbb azt hiheti: megfogant a mágikus "átok", miatta ment el édesapa, vagy édesanya. Mindez felnõtt fejjel elég hihetetlen, nagyon elméleti és bizonyíthatatlan gondolatmenetnek tûnik. A gyermekpszichológiai rendelõkben azonban szinte törvényszerû, hogy válást (vagy egy szeretett családtag halálát) követõ idõszakban kezelt gyerekek terápiája során akár nyíltan (szóban), akár rajzok, vagy játékok elemzése segítségével kiderül: a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért, és rettenetes bûntudat gyötri. A bûntudat miatti szorongás különféle pszichés tünetekben (bepisilés, kényszeres cselekvések, alvászavar stb.) nyilvánul meg.

A sok rossz közül válasszuk a legkevésbé rosszat!

Mégis, mit mondjunk a gyereknek? Az igazságot. Az igazságot, de fosszuk meg érzelmi felhangjaitól. Ne azt, hogy "az a szemét csélcsap apád ahhoz a büdös cafkához jár hónapok óta, miközben én mosom a gatyáját. Most végre elköltözik, de majd rájön az a céda, hogy milyen egy férfiról gondoskodni."
Annyit kell mondani, hogy: "Édesapád egy másik nénivel akar élni, vele fog lakni". Nagy önuralom kell ehhez, ha a feladat a gyerekekkel maradó szülõre hárul. A dolgot nehezíti a tudat, hogy a gyermek reakcióit: dühét, szorongását, betegeskedését, iskolai kudarcait (ami mind a válás folyománya) neki, az otthon maradó félnek kell kezelnie a továbbiakban.
Biztosítsuk róla a gyermeket, hogy apja (anyja) õt ugyanúgy szereti, mint eddig (ha igaz, és ha számíthatunk a másik fél további együttmûködésére a gyerekek gondozása, nevelése terén). És biztosítsuk arról, hogy ebben nem a gyermek a hibás. Ennyit kell mondani, nem többet. Többet csak akkor, ha a gyerek kérdez. Mindig röviden és õszintén válaszoljon. Ne titkolja el érzelmeit, elmondhatja: szomorú vagyok, dühös vagyok, tehetetlen vagyok. De ne szidja a másik szülõt a gyermek elõtt. A gyermek maga is meg fogja fogalmazni dühét, gyûlöletét, tehetetlenségét, de önmagának kell idáig eljutnia. Fel kell dolgoznia a veszteséget, gyászolnia kell, és szabadjára kell engednie érzelmeit: de ezek legyenek az õ saját érzelmei.