A válás és a gyermek

A válásnak a gyermekre gyakorolt hatása a házasságbomlás egész problémakörének levitatottabb része!

Ez az a terület, ahol mind az érintettek, mind pedig a szakemberek / jogászok, orvosok, pedagógusok, pszichológusok / körében a leghevesebb indulatokkal találkozunk – és ez az a terület, amelyrõl a tudományos váláskutatás viszonylag a legkevesebbet tud mondani.

Annyi azonban biztos, hogy a válás leginkább a gyermeknek egyértelmûen rossz, visszahozhatatlan veszteségeket okoz, amit gyakran gyászreakat okoz számára. Életvitelének ez a szakasza számára nem csupán egyetemes megterhelést jelent, hanem a megoldási rendszerében elveszítette valamelyik szülõjét, ami 50% -ra csökkentette esélyeit a helyzetbõl való kilábaláshoz! Megterhelõ hatást súlyosbítja, hogy társadalmi leértékelõdése egy egzisztencia vesztéssel, egy szociális bizonytalansággal párosul.

Lehet itt okosnak és szépnek lenni, fogalmazhatunk meg teoriákat, gyárthatunk önös elméleteket cselekedeteink ihazolására, de gyermekünk már soha többé nem lesz az aki volt, már soha többé nem létezik a háttérbiztonsága, a családi, szülõi fészek!

Ezeket követi a kulturátlan szülõi magatartás, agresszió a gyengébbel szemben, amit tehetetlenül kell szemlélnie. Olyan identitás zavarok lépnek fel, amik átértékelik, átprogramozzák jövõképét, megoldási modelljeibe pedig végérvényesen beépül a válás képlete, rosszabb esetben a traumatikus hatások házasság fehérfoltját okozzák benne, ami döntõen befolyásolja a további életét, boldogságát!

Saját párkapcsolatában törvényszerûen megjelenik a kétely, a bizonytalanság, még a legõszintébb párkapcsolatában is! Ezért többnyire nagyon késõn, vagy egyáltalán nem akar házasságra lépni!

Mindez azért, mert vagy rosszul választottunk, nem tudtunk uralkodni nemi ösztöneinken, vagy tolerancia fogalmát már a szüleink sem nevelték belénk! Ez gyakran megmutatkozik a házasságot követõen is.

 Szülõk közti választási kényszer

Ott, ahol a rivalizáció, befolyásolás erõteljes a szülõk részérõl, a viták jelentõs része a gyermekkel történõ érintkezés körül folyik (például kivel legyen a hétvégén, ki menjen érte az óvodába, kinek a vacsoráját egye stb.). Ennek következménye, hogy azok a gyermekek, akik egyébként mindkét szülõvel szívesen vannak együtt, rettegnek a szülõk egyidejû jelenlététõl az agresszív jelenetek ismétlõdésének lehetõsége miatt.

A rivalizáció lényege, hogy mindkét szülõ a másik szülõtõl való érzelmi leválást kívánja a gyermektõl, és az egyik szülõt a másik megtagadásával kell megnyernie. A gyermek számára a legnagyobb megterhelést talán az jelenti, hogy a szülõk választást várnak tõle, és a kivételesen szép esetek közé tartozik, amikor ez csak metakommunikatív úton közvetítõdik a gyermek felé.

Ennek pszichés következményei

1. Súlyos bûntudat, önvád.

2. Érzelmi ambivalenciák, mert a gyermek mindkét szülõt szereti és elutasítja egyidejûleg.

3. Kisgyermekektõl életkorilag idegen érzelmi távolságtartás mindkét szülõ vonatkozásában.

4. Mindkét szülõvel kapcsolatosan átélt csalódás.

5. A sokféle ellentétes befolyás során kialakuló tájékozódási képtelenség, bizalomvesztés miatt gyakran alakul ki a teljes bezárkózás, információ-visszatartás. A gyermek nem beszél érzelmi kérdésekrõl, mert "beszélni veszélyes". Gyakori, hogy az egyik szülõ a másik fél által teremtett információzárlat miatt a gyermeket informátorként, üzenetközvetítõként használja fel. A szülõk között így keletkezõ veszekedések a gyermeknél bezárkózáshoz vezetnek. Gyakori, hogy a gyermeket az információközlésért és az információ-visszatartásért egyaránt büntetik.

6. A szülõk által a gyermekekre kényszeríttet titkok, amelyek saját életvezetésükre vonatkoznak, érzelmileg megterhelõk, hazugságra, képmutatásra, szerepjátékra késztetik. ezzel elveszti gyermeki õszinteségét, tisztaságát. Gyakran vannak bûnös érzéseik, amelyek a már minden, mindegy érzést váltják ki bennük! Érzelmileg talajt vesztett gyerek megindul a bûnözõi pályán, elsõ áldozatai maguk a szülõk, akitnek az Õt ért sérelmekért fût a visszavágási vágy.

7. Taktikázás, zsarolás a gyermek részérõl a szülõk irányába.

A gyermekek egy része gyorsan felismeri a szülõk vetélkedésébõl nyerhetõ elõnyöket. Azt a szülõt, amelyik éppen elmarasztalja, vagy kívánságát nem teljesíti, azzal bünteti, hogy a másik félhez fordul, "beárulja", aki a panaszokat azonnal orvosolja, megmutatva a gyermeknek, hogy "õ a jobb szülõ". A szülõk így gyorsan megtanítják a gyermeknek, hogy minden követelmény és ellenõrzés alól ki lehet bújni, minden vágyát azonnal ki kell elégíteni, máskülönben elfordulásával bünteti a gyermek a szülõt. Jó értelmi képességû kisgyermekeknél, de fõleg serdülõkorúaknál jellemzõ és veszélyeztetõ a tiltások hiányának e következménye, mert a serdülõkorban megjelenõ új igények sokasága jó táptalaja a szülõk zsarolási lehetõségének (programok és pénz követelése, a hazamenés idõpontjának kitolása, diszkó stb.). Különélõ szülõk esetében pedig tipikus, hogy a gyermek átköltözésével bünteti a szülõi tiltást, követelményt, korlátozást, és hogy mindkét szülõ kijátszásával csavargásba kezd. A szülõk nevelési koncepciójuk egyeztetési képtelenségével, illetve saját érzelmi szükségleteik elõnyben részesítésével megtanítják a gyermeket arra, hogy a konfliktust kiváltó helyzetet mindig a kiváltó helyzet elhagyásával oldja meg.

Kisgyermekeknél gyakorta elõforduló taktika, hogy mindkét vetélkedõ szülõt biztosítják választásukról. Ennek oka hol az erõs szorongás, hol a faggatásoktól való gyors menekülés vágya, máskor pedig az a pozitív érzelem, amelyet az ilyen közlés kivált a szülõbõl. Gyermek hazuggá, kétszinûvé és képmutatóvá válik, ami óvodás, vagy kisiskolás korban tökéletesen beépül a felnõttkori személyiség jegyei közé!

8. A tilalmak, követelmények megszûnése miatt gyakori a gyermekek szabályozatlan, fellazult, agresszív viselkedése.

9. Serdülõknél az azonos nemû szülõvel történõ erõs azonosulás alapján nem ritka a másik nem erõteljes elutasítása.  

A válás hosszútávú hatása a gyermekre

 Tény, hogy gyermekek gyógyításával és beilleszkedési problémákkal foglalkozó szakemberek meglehetõsen gyakran találkoznak elvált szülõk gyermekeivel, észrevehetõen gyakrabban, mint a teljes családban nevelkedõkkel. Hosszú távú hatásnak, a válás után kialakuló új családszerkezet hatásait értjük, melyek igen sokféle változást gyakorolnak a gyermek személyiségének alakulására.

A válási krízis, és a válást követõ alkalmazkodás idõszaka a család minden tagját megrázó és megterhelõ állapot. A gyermeknek a megterhelõ élethelyzetre adott válaszát alapvetõen az életkora – pontosabban személyiségének érettsége, fejlettsége – határozza meg.

Sokszor hallani a szülõktõl: „Mi kulturáltan váltunk el. A gyerek szinte meg sem érezte.”

Ellenben az iskolában addig oly kedves figyelmes, jól tanuló kisgyermek egyszer csak elkezd társaival gorombáskodni, nyugtalaná, fékezhetetlenné válik, olykor látszólag ok nélkül sírva fakad, az órákon pedig nem figyel, s feladatait elhanyagolja.

Írása csúnyává, zilálttá, kapkodóvá lett, tanulmányi eredménye rohamosan hanyatlott.

A gyerek zárkózottá, szokatlanul csöndessé, magába fordulóvá válik. Tekintete valami mély bánatról, kialvatlanságról, gyermekeknél oly természetellenesen ható szomorúságról árulkodik.

Néha az egész személyiség teljesen megváltozik.

 A legtöbb esetben kiderülhet, hogy a háttérben egy-egy ilyen „kultúrált válás” zajlott le. Mindössze csak annyi történt, hogy a 7-10 éves kisgyerek nem tudta felfogni, és érzelmileg földogozni /mert nem is tudhatta/ hogy miért költözik el apu, ha azelõtt anyuval olyan jól megértették egymást?

Miért él együtt más nénivel apu?

Miért jár anyuhoz egy másik bácsi, aki valamelyike este már ott is aludt?

Az effajta gondolatok és érzések közt õrlõdõ, viaskodó kisgyermeket sok egyéb érdekli a világból, csak éppen a tanulás nem, fõleg ha szülei addig sem sokat törõdtek azzal, hogy miként tejesit az iskolában.

A gyermekek megrendült bizalma, magárahagyatottsága sokszor egész súlyos személyiségzavarokban nyilvánul meg

„Nem törülhetünk ki senkit a szívünkbõl anélkül, hogy a helyen, hol egykor neve állott,
egy sötét folt ne maradna…” /Eötvös József/

A gyerekek szempontjából a válás tehát csak azokban az esetekben jobb megoldás az eredeti család együtt maradásánál, ha az élet már valóban elviselhetetlen, brutális, feszültségekkel teljes, romboló együttlétté vált.

 

Az óvodás korban jellemzõ tünetek

Ebben a korban a gyermek kezdeti, leggyakoribb reakciója az elszakadástól, a szülõtõl való eltávolodástól való úgynevezett szeparációs félelem. Számukra az egyik szülõ kilépése a családból azt jelenti, hogy az eddig biztonságot jelentõ kapcsolat váratlanul megszûnhet.

Az óvodáskorú gyermek ezért fokozottan igényli a szülõ állandó jelenlétét, s nehezen viseli el a megszokott idõrendjében történõ változásokat /pl.: óvodába járás, a szülõ munkába indulása /.

Jelentõs szorongással éli át a szülõ nélkül eltöltött idõt, amit aztán újbóli találkozáskor agresszivitással reagál le.

 Újabb elkülönülést jelent a gyermek számára a lefektetés ideje. Amit ugyancsak félelemmel él meg. Gyakran nem tudja az anya elaltatni gyermekét, vagy a pici éjszaka felébredve követeli az anyja figyelmét.

Gyakori a regresszió, vagyis a korábbi életkori fázisra jellemzõ viselkedési minták újraéledése, vagy korábbi fejlõdési problémák ismételt jelentkezése.

A gyermek a fejlõdési visszaeséssel jelzi, hogy idõt kér az események feldolgozásához. Ilyenkor visszatér valamilyen korábbi játékához, vagy ismét bepisil, ezek a jelek jellegzetes tünetei a regressziónak.

 E viselkedés szabályos lefutási ideje néhány hét. Ha a gyermek ez idõ alatt elegendõ támogatást és érzelmi biztonságot kap, a viselkedésbeli visszaesés megszûnik.

Az óvodás korú gyermek nem érti, hogy a szülõk miért viselkednek ellenségesen egymással, miért veszekednek, és miért tûnik el az egyik szülõ. Fantáziájában a halállal kapcsolja össze ezt az eltûnést, fogalmi zavar keletkezhet a piciben. A gyermek egész viselkedésében, zavartságában tükrözõdik, hogy elveszítette biztonságát. Az egyik szülõ távozása visszautasításként jelenik meg énközpontú gondolkodásában; elveszti saját szerethetõségébe vetett hitét.

Ennek a kiegyenlítésére szolgálnak az elveszített szülõ visszaszerzésérõl szóló fantáziák.

Idõszakosan csökkenhet a játék élvezete is, vagy valamelyest többször és agresszívabban játszik társaival.

A kisiskolás korra jellemzõ tünetek

 

A kisiskoláskorban nagy változások történnek a gyermek lelki életében. Ezen változások legfontosabb kérdése, hogy mennyire sikerül megoldani azt a problémát, hogy a viselkedésirányításában a „realitás-elv” váljék elsõdlegessé, az addig elõtérben lévõ, a szükségletek azonnali, közvetlen kielégítését célzó „öröm-elv” felett. Ezen azt értjük, hogy a kisgyermek önmagára központosító gondolkodásának helyét, milyen mértékben veszi át a külvilág, a környezetben jelenlévõ más személyek szándékainak, törekvéseinek figyelembevétele, a szabályok, normák, korlátok betartása.

Az iskolába kerüléssel különösen fontossá váló értelmi szféra, az érzelmek addigi egyeduralmát csak akkor tudja zavartalanul felváltani, ha a szülõk kielégítették, és továbbra is kielégítik a gyerek legfontosabb érzelmi szükségleteit.

Az ebben a korban jelentkezõ hatások azzal magyarázhatók, hogy a válás az említett váltást nehezíti vagy akadályozza meg: az egyik szülõ elvesztése, a szülõkkel való megváltozott kapcsolat az érzelmi szféra megterheléséhez vezet, és ez jelentõsen nehezíti, késlelteti a kritikus fejlõdési szakasszal járó alkalmazkodást.

A gyermek fejlettebb értelmi képességi már segítik a válási élmény megértésében. Ebben a korban megváltozik a gyermek idõélménye, pontosabban, részletesebben, érzékenyebben tudja érzékelni az idõ múlását, a szeparációs szorongás kevésbé erõs.

A szülõk között kapcsolat megromlása nehezen magyarázható meg a 6-8 évesek számára is.

 Az egyik legjellemzõbb reagálás az egyik szülõ eltûnésére a szomorúság vagy elõfordulhat az is, hogy „áruba bocsátja” magatartását, kitartással és ügyes szervezéssel eléri, hogy minden dicséretes megnyilvánulásáért valamilyen kicsi apróságot kapjon érte cserébe és ez lassan mindennapos szokássá válik. Ezek lehetnek a legapróbb használati dolgok, melynek nem is az értéke, és a nagysága a fontos, hanem ezt kézzel fogható ténynek tekinti õket a szülõ és a saját kapcsolatában. Ezek a holmik biztos pontok számára a biztonságát veszélyeztetõ családi életben. Ez egy védekezési mód, de van ennél egy veszélyesebb, amikor a gyermek ellenállás nélkül alárendeli magát a szülõk küzdelmének: csendesen tûri, hogy mind a két szülõ felhasználhassa õt a másik ellen. Ha ez fokozatosan beépül a gyerek személyiségébe, akkor ennek következménye az lesz, hogy érzéketlenné válik, lemond saját vágyairól, igényeirõl és lassan önálló céljai, elképzelései eltûnnek.

A félelem már igazi, pl. a gyermek attól fél, hogy idegenekhez kerül, vagy hogy nem kap enni  stb.

Erre az életkorra jellemzõ a legintenzívebb vágyakozás az eltávozott szülõ után oly módon, hogy csak az õ jelenlétében, a testi közelségében érzi jól magát, árnyékként követi mindenhová, és ha idõnként mégis el kell szakadnia tõle, ezt õszinte és jól érzékelhetõ kétségbeeséssel veszi tudomásul. Ennek komoly fizikai tünetei is lehetnek, amik csak a válást tervezõ szülõ távozásakor lépnek fel ill. megjelenésekor el is tûnnek /pl.: szívtáji fájdalmak, asztmatikus légzési zavarok/. Másik ilyen fizikai megnyilvánulás, mintegy megtorló akció a gyakran elõforduló éhségsztrájk. Tudatos agresszióból fakad, a gyerek tisztában van vele, hogy soványsága szüleinek sok gondot okoz, és nagy örömet szerez azzal, ha jó étvággyal eszik. Miután szüleire haragszik, a bosszú legkézenfekvõbb formáját választja, nem nyúl ételhez szülei jelenlétében. A kétségbeesett szülõk látványa szinte megnyugtatja, és további ellenállásra készteti õt. Ezt az állapotot szinte napokig tartja úgy, hogy közben titokban eszik. Ennél sokkal súlyosabb eset, mikor a megtorlás ezen módja nem tudatos. A fiúk számára fontos ebben az életkorban, hogy megfelelõ azonosulási mintát találjanak, egy azonos nemû felnõttben. Ezért az apa kilépése a mindennapos családi élet körébõl súlyos veszteséget jelent.

Ilyenkor nem ritka, hogy a fiúk azonnal újraházasodásra próbálják rábeszélni az anyát. Ekkor már a gyerekek a családi élet viszonylag önálló szereplõinek számítanak, és egyre kevésbé védettek a szülõk közötti nyílt konfliktusoktól. Az életkor elõrehaladásával a gyermek mind alkalmasabbá válik arra, hogy szövetségessé váljék a másik szülõ elleni harcban, és számára ez egyre nagyobb lojalitáskonfliktust jelent

A nagyobb iskolás korra jellemzõ tünetek

 

 

 A nagyobb iskolás gyermek reakciói Wallerstein és Kelly vizsgálatai szerint jól elkülöníthetõ csoportot alkotnak. Amíg a kisebb gyermek haragja és a szomorúsága szétszórt, nem kötõdik konkrét tárgyhoz, addig a nagyobb iskolás gyermekek legjellemzõbb reakciója az erõteljes, célra irányuló, tudatos düh, amiben már a morálistöltés is megjelenik. A látencia idõszakában eddig felhalmazott készségei már lehetõvé teszik, hogy a szülõk válása okozta feszültséget konstruktív játékban, célirányos hasznos tevékenységben dolgozza fel. Az elõzõ korcsoporttól eltérõen ezek a gyermekek a kutatók számára is meglepõen éretten és reálisan viszonyultak a szülõk váláshoz. Igénylik, és megértik a válás körülményirõl szóló tájékoztatást, egyben minden más korcsoporthoz képest nagyobb a veszélye annak, hogy a gyermek valamelyik szülõ oldalán kénytelen részt venni a másik szülõ elleni harcban.

A tapasztalatok szerint a szövetségbe vont gyermek válás utáni alkalmazkodása lényegesen nehezebb.

A gyerek saját magáról kialakított képe ekkor még erõsen kötõdik a családhoz, ezért a szülõk válása, a korábbi családstruktúra felbomlása sokszor jelentõsen megzavarj a formálódó identitást, és a hozzá kapcsolódó értékrendszer stabilitását. A gyermeknek olyan érzése támad, hogy „nincsenek szabályok” mind a beépült, mind a külsõ családi szabályozó rendszer fellazul, és ez viselkedési zavarokhoz vezethet.6

 

 

III. 3. 4. A serdülõkorra jellemzõ tünetek

 

 

A serdülõkorban a szülõk válása legalább annyi veszélyeztetõ tényezõt rejt magában, mint a fejlõdés korábbi szakaszában. A felnõtt szerepek meghódítása állandó oda-vissza mozgásból áll. Ha a serdülõ nem érzi maga mögött a család nyújtotta biztonságot, nem tudj a saját üteme szerint váltogatni a gyermek és a felnõtt szerepeit: vagy „gyermek” marad és nem indul meg, ill. erõsen késik a szülõkrõl való érzelmi leválás, vagy ellenkezõleg, élesen szakit gyermekszerepével, és szimbolikusan, vagy ténylegesen elhagyja a családját. Az érési tempó ilyen zavarai mellett további veszélyeztetõ tényezõ, hogy a válás során megszûnik az a korábbi szerkezet, mely a serdülõ viselkedésének ellenõrzését és szabályozását biztosította. Az életkorra jellemzõ intenzív szexuális és agresszív késztetések így könnyen parttalanná válhatnak. Fantáziavilágának középpontjában a partnerkeresés és párválasztás áll. Így a válás kiváltotta szorongások is ezen a területen sûrûsödnek. Aggódni kezd saját házasságának kimenetele miatt, foglakozik, hogy soha nem köt házasságot, vagy nem akar gyermeket házasságából. Ha valamelyik szülõvel azonosul, akkor házasságuk felbomlása saját vonzerejébe vetett hitét ingatja meg, és zavart okozhat partnerkapcsolati próbálkozásaiban is. A családról való érzelmi elválás idõben egybeesik a gyermekkor családi szerkezetének valóságos széthullásával; a szülõk válása folytán a serdülõ számára kézzelfoghatóan jelenik meg az a tény, hogy a gyermekkor végképp visszahozhatatlan. Ha ezzel a problémával sikerrel birkózik meg, a családi krízis által befolyásolt  érzelmi és intellektuális érés gyorsabb és teljesebb lehet, mint az átlagos serdülõé.6

 

III. 3. 5.  A gyerekekre vonatkozó feladatok

 

Judith Wallerstein szerint hat olyan lélektani feladat van, amit az elvált szülõk gyermekeinek hibátlanul kell megoldani:

1. Tudomásul kell venniük a házasság felbomlását, vagyis szembe kell nézniük a realitással.
2. Függetleníteniük kell magukat a szülõi konfliktusoktól, és a szokásos elfoglaltságokat újra fel kell vállalniuk.
3. Fel kell dolgozniuk az egyik szülõ elvesztésének / a családi mindennapokból való eltûnésének / élményét.
4. Fel kell oldaniuk a szükségképpen jelentkezõ haragot, és önvádlást.
5. El kell fogadniuk a válás véglegességét, le kell mondaniuk a szülõk újraegyesítésének vágyáról.
6. El kell érniük, hogy a maga valóságában ítéljék meg az emberi kapcsolatok lehetõségeit.