Gróf Spanyol Zoltán feltaláló

Írta: Boros Károly

Forrás: Demokrata, 2000/51-52

1941-ben születtem Gömör megyében. A családom elég jómódban élt, ami természetes is. A háború után aztán, a „békében” megkezdõdött a magyarok deportálása, kitelepítése Csehországba, és mi rögtön belekerültünk az elsõ turnusba. Azok a magyarok lettek az elsõk, akik a legkevésbé tetszettek a szlovák államnak. Mint gyerek, végignéztem, hogyan verik agyon a magyarokat, vagy lövik le azokat, akik szökni próbáltak. Minket egy tanyára vittek dolgozni, onnan aztán bekerültünk Vimperkbe, ott kezdtem iskolába járni. Tanítás után mentünk a bátyámmal visszaadni az ottani gyerekeknek azt, amit a magyarokkal tettek a deportálások idején. Késõbb átszöktünk Magyarországra, akkor, amikor már édesapámat mint beteget visszahozták az orosz hadifogságból, Szibériából. A háborúban fõhadnagyként szolgált, úgy vezette végig a rábízott embereket, hogy egyetlen katonája sem halt meg. Erre nagyon büszke voltam. Itt Magyarországon aztán osztályidegenek, fasiszták, népnyúzók lettünk – törvényen kívüliek. Emiatt kitettek a gimnáziumból is. Segédmunkás lettem, csak késõbb, amikor már adódott rá lehetõség, folytattam a tanulást. A Bláthy Ottó Mûszaki Fõiskolát végeztem el. Amikor aztán már jóval késõbb tartalékos katonaként ki akartak vinni Vietnamba – mert Brezsnyev elvtárs elrendelte, hogy a vietnamiakat meg kell segíteni - , akkor úgy gondoltam, inkább kimegyek Németországba. Ez a második vietnami háború idején volt, 1979-ben, amikor Vietnam megtámadta Kambodzsát. Akkoriban éppen mûtötték a lábamat, mert amikor munkaszolgálatosként a katonaidõmet töltöttem, még a ’60-as évek közepén , a lábamra esett egy kompresszor az én hibámból. A mûtét elég rosszul sikerült, annak idején erõsen sántítottam is. A kiegészítõ parancsnokságon azonban azt mondták, hogy amire engem akarnak használni, arra így is megfelelek. Erre én megérdeklõdtem, elég magas helyrõl, hogy miért történik ez a mozgósítás. Úgy döntöttem, hogy nem akarok megfelelni, és Németország egyébként is közelebb volt, mint Vietnam. Ott megpróbáltam újra felépíteni mindazt, amit itt elveszítettem. Nem tudtam, hol fogok letelepedni, hol fogadnak be. Hát bizony, a menekültek élete borzalmasan nehéz, rengeteg csapda várja az embert. A legkülönbözõbb organizációk próbálják beszervezni, és a menekültek nagy részét bizony be is szervezik. Aláírják, hogy adatokat fognak szolgáltatni, mert hát mindenki élni akar, és azt hiszik, hogy ez az egyetlen módja a megélhetésnek.

Ott is szerzett diplomát?

Igen, ipari robotok vezérlése, programozása, tervezése volt a szakterületem, ebbõl szereztem diplomát, mint elektromérnök. Voltam Szerbiában is, Boszniában, ahova gyárakat terveztem, és oda kellett utaznom beüzemelni ezeket. Ez volt az életem.

Mikor kezdett el robbanómotorokkal foglalkozni?

1982-ben, de már a ’60-as évek közepén itt Magyarországon szerettem volna elérni, hogy az autókat propánbutángáz-üzemre állítsák át. De részint fiatalember voltam, ráadásul osztályidegen is, másrészt meg a nagyokosok azt mondták, ha ez egyáltalán megoldható lenne, akkor Nyugaton már minden autó így mûködne, mit gondolok én. Amikor aztán kimentem Németországba, láttam, hogy a kirakatban gázüzemû autókat reklámoznak. Keserû szájízzel gondoltam arra, hogy itt Magyarországon, úgy látszik, nem lehet semmit sem megvalósítani, mert hát az ember nem lehet okosabb, mint maga a párt. Aztán azon törtem a fejem, hogy úgy fogom megoldani a robbanómotorok energiaellátását, hogy hidrogént állítok elõ, az is ég úgy, mint a propánbután-gáz, sõt sokkal jobban. Nagyon sokáig gondolkoztam ezen, számításokat végeztem, és egyszer egy baráti körben viccbõl azt mondtam, hogy vízzel fogom hajtani az autót – azt nem mondtam el, hogy szétválasztom a vizet oxigénre és hidrogénre -, természetesen csak mosolyogtak rajta. Kiszámoltam, hogy 2,8 kilowatt villamos energia elegendõ ahhoz, hogy egy köbméter hidrogént elõ tudjak állítani, az pedig nagyon sokáig elég egy autónak. Hosszú ideig gondolkoztam azon, hogyan tudnám lecsökkenteni a szükséges energiamennyiséget, ami a víz szétbontásához kell. Egyszer csak eljutottam egy pontig, ahol rájöttem, hogy nem is fontos az egészet szétbontanom, mert elõ tudok állítani vízplazmát, és ez megoldja a problémámat. Annyira hihetetlen volt, hogy ez ennyire egyszerû, hogy amikor rájöttem, magam sem hittem el. Újra és újra megpróbáltam mindig más oldalról megközelíteni a kérdést, többféle számítást végeztem, de a számításokat összetéptem, csak a végeredményt tartottam meg, hogy a következõ számításnál ne befolyásoljon a korábbi gondolatmenet. Mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Akkor különbözõ plazmafizikai, atomfizikai könyveket tanulmányoztam, hogy biztos legyek a dolgomban, mert nem akartam kinevettetni magamat azzal, hogy egyszerûen kijelentem: elégetem a vizet. Hiszen ha valakinek ilyet mondok, egyszerûen azt gondolja, bolond vagyok. Végül 1985-ben beadtam a találmány leírását a Német Szabadalmi Hivatalba. Ott ugyanaz történt, ami Magyarországon is késõbb, hogy mosolyogva próbálták meg az egészet félretolni, sõt még a Franhofer Institut is olyan levelet írt, hogy amit én kitaláltam, az csak egy perpetuum mobile. Hadjárat kezdõdött a találmányom ellen, megpróbálták az egészet bagatellizálni, „megsemmisíteni” a németek, mert hát természetesen rögtön látták, hogy ez kivitelezhetõ és milyen óriási jelentõsége van, hiszen szakemberek dolgoznak a Német Szabadalmi Hivatalban. Háromezer embert foglalkoztatnak, ebbõl 650 tudós, az õ feladatuk, hogy õrizzék Németország technikai, technológiai szintjét.

Miért így álltak hozzá?

Azért, mert a németek szeretik azt képzelni, hogy mindent õk találtak fel, hogy náluk zseniálisabb nép nincs a világon. Nem akarom nagyon kiélezni ezt a dolgot, elég az hozzá, hogy amikor elõször leültünk errõl beszélgetni, azt mondták, vonjam vissza ezt a találmányt, adjak be bármilyen másikat, azt azonnal elfogadják. Nagyon nehezen viselik el azt, hogy egy ilyen találmány nem német embertõl származik. Amikor aztán mondtam, hogy nem vonom vissza, hanem szabadalmaztatni akarom, akkor az volt a válasz, hogy mit akar maga, hát maga csak egy magyar. Amikor erre a beszélgetésre sor került, természetesen õk már rég kiszámolták, hogy ez anyagiakban mit jelentene – márkabilliókban lehet gondolkozni. Ha én ezt a szabadalmi kérelmet visszavontam volna, azonnal közkinccsé válik, abban a pillanatban õk már tudták volna szabadon hasznosítani. Boros Imre találmányának a sorsa jó példa erre a mentalitásra. Ez volt az a szerkezet, amivel a kuvaiti olajtüzeket is eloltották. Eladta, most Németországban gyártják, és az ottani televízióban láttam egy Fischer nevû urat, akit úgy mutattak be, mint a feltalálót, tehát ott már mint német találmány szerepel. Megjegyzem, elég jól tartják a világszínvonalat. Ha nem is az elsõk, de az elsõk között vannak. Ha ezt összehasonlítjuk a magyar iparral, a magyar technológia szintjével, azt kell mondanunk, siralmasan lemaradtunk. Ez az elmúlt 50 év eredménye. A németek egyébként rendkívül sokat profitáltak a kint élõ magyarokból. Elég, ha csak Barényi Bélát említem meg, aki a Volkswagen autót tervezte, és több mint ezer különbözõ szabadalma volt már a ’30-as években a Mercedes és a Volkswagen gyárakban, ahol dolgozott. A végén pert kellett indítania, amit meg is nyert, így végül a német állam kénytelen volt elismerni, hogy a Volkswagent nem a németek tervezték, hanem egy magyar mérnök. Ha ezek az emberek mind a haza javára fordíthatták volna a tudásukat, nem kellett volna nekik idegenben rohangálniuk az érvényesülésért, akkor Magyarország ma nagyon gazdag ország lenne.

Meddig tartott, amíg sikerült elfogadtatnia a találmányt?

Hét évig tartott a folyamat, amelynek a végén elértem, hogy nagyon komolyan leüljünk a Német Találmányi Hivatal szakembereivel és érdemben beszéljünk a továbbiakról. Természetesen közben meg kellett élnem, dolgoznom kellett, gyakran kellett külföldre utaznom, nem volt könnyû az életem. Ráadásul mint bevándorló jóval kevesebbet kaptam annál, amit egy német mérnök kap, mert hát a külföldieket így fizetik. A vadnyugat így mûködik, csak a magyarok hiszik azt, hogy ott kolbászból fonják a kerítést. Az a néhány ember, aki Nyugaton hirtelen meggazdagodott, csakis úgy tehette ezt meg, hogy bizonyos erkölcsi normákat elvetett, de engem soha nem a pénz érdekelt. Engem a visszajönni akarás tartott meg, mindenáron szeretnék hazajönni, ha nem is százszázalékosan, mert hiszen az életem részben már Németországhoz kötõdik, de mindenképpen érezni akarom azt, hogy végre újra van hazám, és van hova jönnöm. Az én fajtám, a magyar, más mint a többi. Csak ott érzem jól magam, ahol a gyökereim vannak. Az nem igaz, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában: lehet, csak nem kell tönkretenni! Tehát leültünk végre tárgyalni, és sikerült elérnem, hogy a Német Szabadalmi Hivatal állami támogatást javasoljon ennek a találmánynak a kipróbálására. Ezt én nem tudtam volna megfizetni, hiszen ehhez egy laboratóriumot kellett volna építeni, azonkívül szükség volt megfelelõ szakmunkás- és tudósgárdára, hogy a mûködési kísérleteket el lehessen végezni.

Mibe került ez?

Azt nem tudom megmondani, hogy õk mennyit számoltak ki erre, nekem csak egy törvényben meghatározott tarifa alapján kellett fizetnem. Ott az a rend, hogy ha a szabadalmi hivatal úgy találja, hogy egy találmánnyal érdemes foglalkozni, akkor maga a hivatal kap erre állami támogatást. Így aztán a Franhofer Institut plazmakutató intézetében megvizsgálták ennek a motornak a mûködését, és megkaptam a szabadalmat. Ha Németországban egy szabadalom megszületik, azt 27 országban hozzák nyilvánosságra, az országon belül pedig 13 különbözõ intézetbe küldik szét szakterületek szerint, és három hónap megtámadási idõt adnak. Ha ez letelt, megnézik a beérkezett véleményeket, és ha nem érkezett érdemleges támadás, akkor a szabadalmi hatóság jogerõre emeli az elismerést. Megtámadni több okból lehet egy szabadalmat, például azért, mert valaki már készített hasonlót, de azért is, mert például valaki rájöhet, hogy ez valójában nem felel meg szakmailag, nem megvalósítható, vagy esetleg a feltaláló lopta az ötletet. Az én találmányom közzétételekor érdemleges támadás nem érkezett, úgyhogy ’92 novemberében megszületett a szabadalom. Már néhány nap múlva Magyarországra utaztam, mert már ’85-ben is az volt az elképzelésem, hogy ezt a találmányt a haza, a magyar nemzet javára fordítom. Kohl kancellárral is megpróbáltam szót érteni annak idején, hiszen ez a találmány akkora jelentõségû, hogy az egész világ energiatechnológiáját megváltoztatja. Hasznosításával tudniillik a víz válik energiahordozóvá, ami sohasem fogy ki, mert bármit csinálunk is vele, újra visszaalakul, a víz mennyisége nem csökken a földön. Ennek az energiaforrásnak a felhasználása nem mellékesen a levegõt is tisztítja. Azt gondoltam, ha ezt a németekkel meg tudom valósítani, akkor mint közös vállalkozást hozom be Magyarországra, de nem sikerült, mert õk nem partnerkodnak. A német az idegentõl megvesz vagy elvesz, de nem közösködik. A német még soha nem tartott be szerzõdést, a szavát sohasem állta, a történelem ezt bizonyítja. Természetesen az orosz sem jobb, de mivel én most Németországban élek, csak róluk beszélek. Tehát Magyarországra érkeztem és itt Csurka Istvánnal sikerült találkoznom, aki megnézette a találmányt egy elektromérnökkel, de az azt mondta, hogy nem mûködik. Akkor visszamentem Németországba, onnan aztán újra próbáltam kapcsolatot teremteni Csurkával, beszéltem telefonon Papolczy Gizellával, a titkárnõjével, akivel megegyeztünk, hogy ’93 januárjában újra Magyarországra jövök, hogy találkozzunk. El is mentem a képviselõi irodaházba, ahol egy Kovács nevezetû úr lerázott, és késõbb már nem is álltak szóba velem, hiába telefonáltam. Akkor dr. Zacsek Gyula országgyûlési képviselõ jött a segítségemre, elvitt az ipari államtitkárhoz, dr. László Jenõhöz, akihez a hadiipar is tartozott. Meg is beszéltük, hogy szeptemberben elkezdjük a munkát, de májusban õ is az utcára került, mert a NATO-csatlakozás közeledte miatt megszûntették a hadiipar fejlesztését. Aztán pedig, mikor már Horn lett a „király”, nem jöttem haza, mert korábbi élettapasztalatom és a viselt dolgaik felháborítottak. Mihelyt Orbán Viktor lett a miniszterelnök, hazajöttem, mert annyi szépet és jót ígértek a magyar hazának, hogy úgy gondoltam, tényleg sikerül megvalósítani a tervemet, hogy Magyarországot gazdaggá tegyük. Akkor döbbentem rá, hogy Ipari Minisztérium már nincs, ipar sincs, kolduló, munkanélküli, kukázó, csikkszedõ magyarok vannak. Mikor Magyarországra érkeztem, az Ipari Minisztérium egyik fõosztályvezetõjével kerültem kapcsolatba. A tárgyalás során a jelen lévõ urak megpróbálták lehúzni a találmányomat. Én csak annyit mondtam nekik, hogy azok a rettenetes állapotok, amik Magyarországon vannak, hogy a budapesti utcán lassan több a kéregetõ, mint a járókelõ, hogy a magyar ember szolga lett a saját hazájában, az minden magyart arra kellene ösztönözzön, hogy valahogyan segíteni próbáljon a nemzeten. A háború után is hasonló állapotok voltak, voltak hajléktalanok, voltak nyomorgók, de akkor egy vesztes háború után voltunk. Akkor is burjánzott a prostitúció, az alvilág, és nekik ezt éppen hogy segíteniük kellene megállítani, nem pedig ebbõl profitálni. Ma már jóformán nincs olyan komolyabb vállalkozás, amelyik magyar kézben lenne. Ha kimegy az ember az utcára, lassan már nem lát magyar feliratot. Ha valakivel szóba állok, az mindjárt azt nézi, hogyan csaphatna be. Az egésztõl olyan érzésem van, mint ahogy Ali baba érezhette magát a negyven rabló között.

Magántõkét nem próbált bevonni?

De igen, hirdetést tettem közzé az újságban a víziautóról, a Napi Magyarországban írtak is róla, a rádióban is készült interjú. Azonban rá kellett jönnöm, hogy akik szívesen beszállnának ebbe az üzletbe, azok erkölcsileg nem nõttek fel arra a szintre, hogy partnereimmé fogadnám õket. Azt hitték, tehetetlen, saját lábán átesõ idióta feltaláló vagyok. Magyarországon a feltalálóknak is elég mostoha a sorsuk. Itt az a rend, hogy a feltalálót megpróbálják kielégíteni egy marék pénzzel, aztán, hogy mi történik a találmányával, hogy azon kik mennyit keresnek és mire használják, arra már nincsen semmilyen befolyása. Ez ugyanolyan hazaárulás, mint a föld eladása. A szellemi terméket sem szabad eladni külföldinek. Éppen ezért én azt is feladatomnak tekintem, hogy példát mutassak. Most már nem várhatunk arra, hogy majd jön Árpád apánk és kiveri innen a parazitákat, nekünk a magunk erejébõl kell megtisztítanunk az országot és megteremtenünk magunknak a jövõt. Ezt nem lehet fegyverrel megtenni, csakis gazdasági úton.

A mostani kormányból keresett-e valakivel kapcsolatot az Ipari Minisztériumon kívül?

A Miniszterelnöki Hivatalban dr. Loydl Tamás fõtanácsosnak is átadtam a projektem, javaslatára Orbán Viktor miniszterelnöknek is elküldtem 1998. október 10-én. A küldemény sorsa ismeretlen. A Környezetvédelmi Minisztériummal, az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottsággal és a Földmûvelésügyi Minisztériummal is kapcsolatot kerestem. Õk, bár jogellenesen, mert ez nem szokás, megvizsgáltatták ezt a patentot, amibe én hallgatólagosan belementem. Úgyhogy egy atomfizikus kandidátus, egy plazmafizikus kandidátus és egy motortechnológus kandidátus megvizsgálták, és azt állapították meg – június 29-én volt egy megbeszélésünk -, hogy valóban egy új tudományágról van szó, egy korszakos találmányról, amit õk a legmesszebbmenõkig támogatnak, és a találmány megvalósítható. A motortechnológus több mint 30 évig foglalkozott benzin-víz és gázolaj-víz emulziók robbanómotorokban történõ hasznosításával. Na most, ha a szakemberek azt mondják, hogy igenis ez mûködik és lehet vele valamit kezdeni, akkor nem tudom, hogy a politikusoknak miért olyan nehéz ezt felfogni. Pillanatnyilag ott tartok, hogy megpróbálok különbözõ fõtanácsosokkal kapcsolatot keresni, akik rendszerint elérhetetlenek. Kérték, hogy készítsem el egy laboratórium felállításának és egy kísérleti modell elkészítésének, kipróbálásának a költségvetését. Magyarországon ebbõl a szempontból is nagyon kedvezõtlenek a szabályok. Ahhoz, hogy valaki mondjuk 50 millió hitelt kapjon ilyesmire, ugyanilyen összegû vagyonnal kell rendelkeznie. De ha gazdag vagyok, akkor minek nekem a támogatás? Tehát itt borzasztó nagy ellentmondás van. Ennek az az eredménye, hogy a magyar találmányok rendszerint nem Magyarországon valósulnak meg. Ezért is van az, hogy az Interneten kínálják a magyar találmányokat, így funkcionál az agyelszívás.

Most mi a terve?

Szeretnék egy üzemet fölépíteni, egy autógyárat, ahol licenc alapján gyártanék autókat ilyen motorokkal, azonkívül külföldrõl behozott autókat is átépítenék. Az a tervem, hogy csak Magyarországon legyen ilyen gyár, és minden fillér haszon, ami ebbõl származik, itthon maradjon. Természetesen ennek nemcsak a közlekedésben van jelentõsége, hiszen ez olyan energiaforrás, ami a sugárhajtómûvektõl a kazánokig bárhol hasznosítható, az egész energiatechnológiát forradalmasítja, azonkívül tökéletesen tiszta környezetet eredményez.