Boldog és felhõtlen anyaság?

Boldog és felhõtlen anyaság - mindez inkább csak mítosz, amit a társadalom különféle eszközökkel próbál megerõsíteni, pedig hasznos lehet szembenézni a valósággal.

- Hát nem gyönyörû baba? - kezd bele az após egyik példabeszédébe. - És képzeld el, Szilvikém, hogy a szocializmusban az anyák ilyenkor rászoktak a bagóra meg a piára, ahelyett, hogy a kis totyogójukat élvezték volna!!! Hát mondd meg nekem õszintén, lehet egy ilyen kis gyönyörûség mellett unatkozni?!
- Nem, nem lehet - motyogta a meny, mert hát egyrészt mi mást is lehet erre mondani, másrészt meg unatkozni azt tényleg nem lehet egy 9 hónapos, igen aktív gyerek mellett…

Nap mint nap lezajlanak ehhez hasonló párbeszédek az újdonsült anyák körül. Ezek a beszélgetések - amelyeket általában nem az anyukák kezdeményeznek - azt a célt szolgálják, hogy fennmaradjon a boldog és felhõtlen anyaság mítosza. Vajon normális-e, ahogyan mégis sok anyuka érez?

Ezekre a kérdésekre keres választ Sandra L. Wheatley, a Leicester Egyetem kutatója, aki több száz nõvel készített interjúit a Kilenc nõ, kilenc hónap, kilenc élet címû könyvében foglalta össze. Ezek az asszonyok arról számoltak be, hogy amikor gyereküket várták, nagyon kevés információval rendelkeztek arról, milyen érzés az elsõ gyerek születése. Az anyaság elsõ hónapjait vegyes érzésekkel fogadták, amire nem voltak felkészülve. Igaz, hogy nagy öröm volt kézbe fogni a csöppséget, akit kilenc hónapon át hordtak a méhükben, de a jó érzésekbe gyakran belevegyült az aggódás is, hogy sikerül-e kielégíteni az igen-igen hangos kis idegen igényeit, akihez ráadásul még használati utasítást se mellékelt senki.

- Azt hittem egy idõ után, hogy megõrülök. Nem tudtam, mi bajom van, azt hittem, gázos vagyok, de aztán rájöttem, hogy levegõre van szükségem. Végül fogadtunk egy bébiszittert és hetente egyszer-kétszer elmentünk valahova kettesben. Kevés dolog éri meg ennél jobban! - mondja Zsuzsa, aki egy 3,5 és egy 2 éves gyerek mellett doktori tanulmányokat is folytat.

Ráadásul kiderült az is, hogy nemcsak az anyák tehetnek a dologról, hanem - mint bevezetõ példánkból is kitûnik - a társadalom is kiveszi a részét a mítosz fenntartásából. A családtagokon kívül a rokonok, a barátok, és ami a legmeglepõbb: az egészségügyi dolgozók is úgy tesznek, mintha az anyánál senki nem lenne boldogabb a világon. A könyvben szereplõ 9 anyuka közül az egyik ezt nyilatkozta:

- Komolyan azt hiszem, hogy sokkal õszintébbnek kellene lennünk ezzel kapcsolatban. Mindenben... például a fantasztikus örömrõl ugyanúgy, mint a hátrányokról... Elmagyarázni, hogy mindenki így érez, nem csak te! - mondja Julia.

Mikor megkérdezték a könyv íróját, hogy ezek után szeretne-e családot, és a könyv írása mennyiben változtatta meg a gyermekáldással kapcsolatos nézeteit, azt felelte, hogy a könyvvel annyit foglalkozott, hogy szinte az vált gyerekévé. Arra viszont rájött, hogy "elég jó" anyának lenni valószínûleg nagyobb teljesítmény, mint "jó" anyának lenni.

Szegény anyákat ráadásul néha még a szülés utáni depresszió is sújtja. Ráadásul úgy tûnik, ennek jelentõsége van evolúciós szempontból is, mert a kutatók úgy találták, hogy minél kevésbé "éri meg (idõt és energiát) invesztálni" a gyerekbe (mert az anya nem tartja egészségesnek, vagy mert nem érzi úgy, hogy elegendõ támogatottsága lenne a többi felnõttõl), akkor gyakrabban lép fel a szülés után a depresszió. Ezzel tudattalanul azt kommunikálják a világ felé, hogy segítségre van szükségük, és arra akarják rávenni környezetüket, hogy õk is invesztáljanak a gyerekbe (vagyis törõdjenek többet vele).

A magyar könyvpiacon is megjelent már egy Wheatley-éhez hasonló könyv, bár ez jóval informálisabb (Cathy Hopkins és Kay Burley: HURRÁ, terhes vagyok - Bastei Budapest Kft. 2000). Õk arra törekednek, hogy a terhesség és "gyermekáldás" nagy témáival (pl. szülés, szoptatás, pelenkázás stb.) kapcsolatban megmutassák, hogy mi a mítosz és mi a valóság. Mivel mindezt humorral teszik, és használható tippeket is adnak, ezért csábító, hogy higgyünk nekik. Azonban én óvnék mindenkit a könyv szemléletétõl, mely szerint a terhesség, az anyaság és a szülõi lét tulajdonképpen tömény horror, miközben elismerem, hogy néha tényleg úgy tûnik, fõleg, ha nyûgösebb a gyerek és kevés segítségre számíthat az édesanya.

Az igazság valahol a két véglet között van, mint általában. Igaz, hogy van egy rózsaszínû mítosz, amelyet a társadalom igyekszik fenntartani, de ilyen nemcsak az anyasággal, hanem a házassággal, a munkavállalással stb. kapcsolatban is megfogalmazódik. A mítosszal szemben azonban ott a kõkemény valóság. A megoldás nem az, hogy az egyiktõl eltávolodunk és a másikhoz közelítünk (pl. görcsösen igyekszünk fenntartani a mítoszt vagy belesüppedünk a kellemetlen valóságba), hanem az, hogy megpróbáljuk közelíteni a valóságot a "mítoszhoz", ami nem más, mint egy ideál, és higgadtan tudomásul vesszük, hogy semmi sem tökéletes, mi sem vagyunk azok, és amit csinálunk, az sem (lesz) az.

Turóczi Attila