----Hajnal Éva Kismama magazin

- Hol is kezdjem? Talán a szülésnél, hiszen addig semmi rendkívüli nem történt… Voltaképpen a szülés is simán ment, ha csak azt nem számítom, hogy három óráig tartott a kitolási szak. Bálintnak egy picit nagyobb volt a feje, a kutacsa meg merevebb a szokásosnál, ezért alaposan megszenvedtünk mindketten. De azon kívül, hogy elfáradtam, különösebb megrázkódtatást nem okozott ez nekem. Örültem, hogy mûtét nélkül megúsztuk, sokat segített, hogy végig velem volt a férjem, s mire visszakerültem a szobámba, már ott vártak a szüleink, mindenki boldog és elégedett volt.
A babás szobában azért sem szóltak, ha a piciket magunk mellé vettük az
ágyba. Csodálatos érzéssel töltött el, hogy ölelhettem, ott szuszogott mellettem. Utólag visszagondolva lett csak jelentõsége számomra, hogy mindig attól féltem, nehogy ráfeküdjek, megnyomjam. Ettõl nem tudtam aludni, éjszaka sokszor felébredtem, néztem az órámat, ám ennek ellenére sem jutott eszembe, hogy a lábamnál lévõ kiságyába tegyem éjszakára.
Bálint karácsonyi baba, december 26-án mentünk haza a kórházból. Édesanyám négy napra hozzánk költözött, mindent elrendezett körülöttünk, nekem csak a kisfiammal kellett foglalkoznom. Szoptattam, fürdettem, gyönyörködtem benne. Az ünnep utáni elsõ napon látogatott meg a gyerekorvos, majd mindjárt utána a védõnõ. Az orvos azt mondta, mivel a kisfiam még mindig sárga egy kicsit, háromóránként kell szoptatni, de legalábbis etetni. Teáztassam, mert szüksége van a folyadékra, és éjszaka is ennie kell. Nekem az igény szerinti szoptatás lett volna szimpatikus, mindig is úgy gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, akkor fog enni, amikor õ akar. Mérleget sem kölcsönöztem, és csak egy pici cumisüvegünk volt. A védõnõ azt mondta, mérnem kell, mennyit eszik a kicsi.
Elbizonytalanodtam. Hátha nekik van igazuk, õk tudják jól, hiszen õk a szakemberek. A férjem szerzett egy mérleget, és ellenõrizni kezdtem a napi mennyiségeket. Ha nem ébredt fel magától, felvettem, ha idõben ébredt, és torkaszakadtából sírt, mert éhes volt, én elõbb tisztába tettem, megmértem, aztán amikor büfizés után újra mértem, már éppen elaludt volna. A mérlegen persze mindig felébredt. Mértem, mennyit szopott, mennyit fejtem egyik mellbõl, másikból. Valóságos könyvelést végeztem, és kezdtem belezavarodni az egészbe. Persze sosem jött ki az a mennyiség, amit el kellett volna érnünk. A lefejt tejet aztán kínáltam pohárból, kanállal, üvegbõl, bár a szopások között õ sosem kívánt enni. Olyan csodababa volt, amilyet sokan csak kívánnak maguknak. Öt-hat órát is tudott jóízûen aludni, ilyenkor ott ültem mellette, hogy amint felébred, cselekedni tudjak. Olykor csak sírt, nem evett. A teát utálta, kiköpte. Kezdtem pánikba esni. Attól féltem, ha még egy ilyen egyszerû dolgot sem tudok megoldani, mi lesz majd késõbb!
A másik rossz érzésem abból fakadt, hogy sosem tudtam, miért sír. Azt olvastam, az anyák értik a gyerek sírását, tudják, mikor mit jelez. De én semmit nem értettem belõle. Megnéztem, nem fázik-e, nincs-e melege, felvettem, megszoptattam, de sosem derült ki számomra, mi volt a baj. Néha, amikor vigasztalhatatlanul sírt, attól féltem, maradandó lelki sérülést okozok azzal, hogy nem tudok segíteni rajta. Hogy engem kér, és én tehetetlen vagyok. Máskor, ha egész nap nem sírt, arra gondoltam, már nem is kér, tudja, hogy hozzám úgyis hiába fordul segítségért. Elkeserített, hogy sosem kaptam visszajelzést: jól csináltad, anyu, jól érzem magam. Ha nyugodtan aludt, vagy nézelõdött, az nekem nem volt elég, többre lett volna szükségem, hiszen teljesen elbizonytalanodtam, szomjaztam a megerõsítésre, amit egy öthetes babától persze nem kaphat meg az ember.
Ebben az idõszakban már örökké a telefonon lógtam. Mindenkit felhívtam, elpanaszoltam, milyen szörnyû helyzetben van az én kicsi fiam. Anyukám ismét hozzánk költözött két hétre, de azon kívül, hogy mindent elvégzett helyettem, a legfontosabb, Bálint etetése az én feladatom, az én felelõsségem maradt. És hiába mondta a család, a férjem, a nõvérem, a barátnõim, hogy nagyon jól csinálok mindent, jó anya vagyok, hiszen a fiam gyönyörûen fejlõdik, és látszik rajta, hogy boldog, senkinek nem hittem. Egyre csak azt hajtogattam, én ezt nem fogom bírni, nem vagyok jó anya, nem lett volna szabad szülnöm. Ekkoriban hangzott el elõször, hogy "szedd már össze magad, kislányom". Éreztem, hogy itt a baj, hogy csakugyan sokat nyafogok, mégis képtelen voltam túllépni a félelmeimen.

Ördögi körbe kerültem. Néha napokig forgattam a fejemben, hogy örökbe adom a gyerekemet. Bárhogy fáj, az õ érdekében meg kell tennem. Még amikor hónapok múlva javulni kezdett egy kicsit az állapotom, akkor is úgy gondoltam, börtönbe fogok kerülni, mert nem törõdtem vele, és ezzel ártottam neki.
A mai napig is megkérdezem mindenkitõl, akivel abban az idõben beszéltem, találkoztam, elhanyagoltam-e a gyerekemet, felmerült-e, hogy árthatok neki, hogy bánthatom. Mindenki olyan meggyõzõen mondja: ez soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében. De azért újra meg újra hallani akarom.

Elõször anyuban fogalmazódott meg, hogy orvosi segítségre szorulok. A doktornõ mondta ki, hogy gyermekágyi depresszióm van. Kórházba kellett mennem, elapasztották a tejemet, mert a gyógyszer mellett nem szoptathattam. A kórházban töltött napok szörnyûek voltak, pedig szinte végigaludtam az egészet. És amikor felébredtem, mindig ott találtam magam mellett valakit a családból, a barátok közül.
Amikor hazamentem, meglátogatott a védõnõ. Két "fontos" dolgot mondott. Húszéves praxisa alatt egyszer már találkozott hasonló esettel, és hogy ugye tudom, nem szülhetek több gyereket. A depresszió ugyanis nagy valószínûséggel megismétlõdne.
Egy újságcikkben bukkantam a Hawa munkacsoport nevére, amelynek tagjai a szülés körüli hetekben felmerülõ problémák megoldásában segítenek az anyáknak. Engem dr. Frigyes Júlia pszichiáter vett a szárnyai alá. Illetve nem csak engem, hiszen a gyógyuláshoz szükség volt az egész családra, a családnak pedig Júlia segítségére, hiszen addigra már mindenki alaposan kikészült, és kezdték úgy érezni, a józan belátásuk kevés ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Azt beszéltük meg, hogy szedem tovább a gyógyszert, és Bálinttal az édesanyámhoz költözünk. Anyukám az én ápolásomat olyan intelligensen oldotta meg, hogy miközben ellátta a babát, maradt energiája az én szabadságom tiszteletben tartásához is. Sosem tett semmit úgy, hogy velem meg ne beszélte volna. Nem kellett azt éreznem, hogy nincs döntési jogom a kisfiam nevelésében. Teljes jogú anya maradhattam, miközben magam is irányításra szoruló gyerek voltam.

Lassan, szinte észrevétlenül következett be a javulás. Négy hónapos lett Bálint, amikor visszaköltöztünk saját otthonunkba, már napjában csak egyszer telefonáltam, elkezdtünk csecsemõúszásra járni, jött a tavasz, nagyokat sétáltunk. Kezdtük élvezni a napokat, kezdtük megismerni egymás igazi arcát. Bálint egyre értelmesebb lett. Úgy láttam, már képes a szemembe nézni, nevetni. Mert azokban a sötét hónapokban az volt a legszörnyûbb felfedezésem, hogy elfordul tõlem, nem néz rám.
A kisfiam már tizenöt hónapos. Boldog, eleven és okos kisfiú.
Úgy tûnik, hamarosan kertes házba költözünk. Mire berendezkedünk, éppen itt az ideje, hogy jöjjön egy kistestvér. És ha netán akkor is ugyanilyen helyzetbe kerülnék, már tudni fogom, hogy ezt az utat végig kell járnom. De azt is tudom, hogy el fog múlni, ki fogom bírni, és az utána következõ csodálatos napok, évek mindenért kárpótolnak.

Van kiút?
A családtagok és a szakemberek hozzáállása sokszor nagyon szélsõséges. Az egyik véglet a "szedd már össze magad", a másik, amikor a legradikálisabb intézkedéseket tartja szükségesnek a környezet: gyógyszer, az anyatej elapasztása, kórházi beutalás. SOS. Gyakran egymásba csap át a két véglet, egyik nap a "súlyos betegség" keltette pánik uralkodik, másnap pedig neheztelnek az anyára, aki "még mindig" nincs abban az állapotban, hogy belássa, legszentebb, elévülhetetlen kötelessége a boldogság és a többiek boldogítása. A "szülés utáni" depresszió nagyjából ugyanazokat a tüneteket mutatja, mint a szüléstõl független. Csupán abban különbözik tõle, hogy a szülés és egy újszülött kisbaba is szerepel a történetben. Ez furcsamód egy nagyon "reményteli" depressziófajta, egyrészt azért, mert biztosan számíthatunk arra, hogy elmúlik, s legtöbbször csak az a dolgunk, hogy meghalljuk, mirõl "beszél" a depresszió az adott esetben, mi az, ami az anya életében tarthatatlan és tûrhetetlen. Tûrhetetlen lehet, hogy egész életemben annyi mindenre készültem, annyi mindenért küzdöttem, aminek mind semmi köze ehhez a helyzethez, és nincs az emlékeim között olyasmi, amibõl erõt meríthetnék. Tûrhetetlen, hogy már ezelõtt is fogant meg bennem gyerek, akit elvesztettem vagy elvetettem, és most valahogy összekeverednek ezek a meg nem született életek a megszületettel. Tûrhetetlen, hogy senki nem jut az eszembe, akire egy csecsemõ anyjaként hasonlítani szeretnék, csak olyanok, akiktõl mindenben elhatárolódom. Tûrhetetlen, hogy a szülés alatt hanyatt fektettek, tût szúrtak a kezembe, felvágtak, belém nyúltak és még mosolyogtak is, és én is mosolyogtam, és hálásan fogott velük kezet még a férjem is. Tûrhetetlen, hogy néha szét tudnám tépni a babát, amikor sír, és közben rémülten ismerek rá magamban az anyám velem kiabáló, eltorzult arcára. És azt se tudom, lesz-e még világ, amire ez a kicsi baba felnõ, és mi végre is szültem meg õt erre a teljességgel képtelen világra. És így tovább. És az is szörnyû, hogy amikor szembenézek ezekkel az érzésekkel, vagy valakivel igyekszem megosztani õket, elfog a félelem, nem vagyok-e bolond.
Szóval valami efféle a szülés utáni depresszió, és a terápiája sokszor abból áll, hogy segítünk ezeket az érzéseket tudatosítani és szavakba önteni. A gyógyulás útja talán az, hogy függetlenné és szabaddá tudok válni ezektõl a kérdésektõl és a múltamtól is, miközben tudom és elfogadom azt is, hogy ez a múlt formált engem is, formálja a kisbabát is.

Dr. Frigyes Júlia pszichiáter, Hawa Munkacsoport