- Apu, te most ideülsz a ládára!
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
- De amikor játszunk!
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért
kellene nekem a ládára ülnöm?
- Mert te leszel a szegényember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzõbb a szegényemberekre,
mint hogy ládán ülnek.
- És te mi leszel?
- Én a Télapó.
Ez nagyszerû! Igazán rám férne
már egy kis ajándék. Leülök
a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó elõrenyújtja a kezét,
és vészjóslóan búg.
Úgy látszik, ez egy búgócsigával
ötvözött Télapó.
- Remélem Télapó, jó nehéz
a puttonyod - mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
- Milyen puttonyom?
- Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek
kijáró fölénnyel -, én
nem az a Télapó vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás
közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt -
van a jég meg hó - a bal zsebére
üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb
-, ebben van a dér - másik mellényzseb
-, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?!
Nyilván a hideg téli szelek búgnak
a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy
zúzmaranénitõl minden kitelik.
A konyhában érezhetõen csökken
a hõmérséklet, a födõtartón
egy piros födõ fázósan megrezzen.
Összébb húzom magamon az ingem.
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed -
mondom, és vacogok egy kicsit.
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti
Télapó -, mert kieresztem a jégt
és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép
nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón
és a gázcsöveken hegyes jégcsapok
híznak. Didergek.
- Ha ezt elõre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik
zsebébõl elõzúgnak a hideg
téli szelek, füttyögnek a konyha egyik
sarkából a másikba, cibálják
szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld
leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik
az evõeszközöket, és hordják,
hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban,
az ingem alá - megannyi tûszúrás
- hópihék száguldanak. És
mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik
a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már
zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan
a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már
amennyi kilátszik belõle a hóból.
- Látom szegényember, súlyosan fázol
- mondja elégedetten Télapó.
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült
szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok
lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz,
talán a jégcsapos szívemet próbálja
elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és
nemhiába vagyok szegényember, már
mondom is, mint Tiborc:
- Akármennyire is a másik Télapó
vagy, mégsem szép tõled, hogy csak
havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized
a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való
azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben.
Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen
kõdarab, a fülem egyetlen szúró
fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná
ezt a rémületes telet.
- Na várj - mondja Télapó -, ebben
a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót.
- Az inge zsebébe nyúl.
- Mi az?
- Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli
csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha
mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember
szívérõl nagy koppanással
mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik
rá! Tavaly télen nézte Télapó
és szegényember együtt a téli
csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb
a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják,
mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos
eget bámulni? Télapó meg a szegényember
tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában
voltunk, bundás csizmában és télikabátban.
Úgy könnyû!
- Ez nagyon szép tõled, Télapó
- vacogom maradék erõmmel -, de csak annyit
értél el vele, hogy díszkivilágítás
mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
- Mit is mondtál, mibõl raktatok nagy tüzet
hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
- Rõzsébõl - nyögöm, és
a dobhártyámon már dörömbölnek
a fagyhalál bimbamjai.
- Azt is hoztam! - kiált Télapó.
- Mit?
- Rõzsetüzet.
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó,
amikor nincs is több zsebed?
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb!
Kedves szülõk, csak farzsebes nadrágot
vegyetek a gyerekeiteknek!
Elõveszi a farzsebébõl a rõzsetüzet,
elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás
boldog szimfónia, a téli csillagokig csap
fel a rõzsetûz. A szegényember mohón
elõrenyújtja elgémberedett kezét,
elpárállanak róla a havak, jegek,
derek és zúzmaranénik, az északi-sarki
konyha vöröslõ fényben dereng.
- Te nem fázol, Télapó?
- De, egy kicsit én is.
- Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tûz mellé,
õ is a láng felé tartja a kezét.
- Jó meleg - mondja.
- Ühüm - bólint a szegényember.
Melegszenek.
Lázár Ervin
|