Hangokból szó, szavakból ritmus

A mese valóságtól eltávolító, feszültségoldó csodája már újszülött-korban kezdõdik, a ringatás ütemére altató dúdolással, ahol a meghitten halk, monoton dünnyögés segíti a babát az elalvásban, visszaálmodni magát az anyaméh biztonságába. Sok kismama, ifjú apa restelli, hogy nincs szép hangja, nem jó a hallása, nem tud énekelni, netán akadozik a hangja a számára szokatlan hangos olvasás közben, de biztos, hogy emiatt még egy kisbaba sem panaszkodott. Nem a mûvészi elõadás, hanem a szülõk megnyugtatóan ismerõs hangja, az ölelés melege, a ráfigyelés, a kapcsolat elmélyülése a lényeg. Az elsõ idõben persze inkább mondókák, ringatók kerülnek elõ, nem a klasszikus értelemben vett mesék, de már ilyenkor is jó szolgálatot tesznek a hosszabb versikék, verses történetkék is: például a sokstrófás "A part alatt" többnyire elég hosszú az elalváshoz. Eleinte a hang a fontos, a behunyt szemmel is élvezhetõ, megnyugtató hanglejtés, ami talán az anyaméhben hallott szívverés ritmusát idézi. Az érintés, az ölelés, a vállra tett kar, a simogató kéz is hozzájárul az élményhez. Késõbb a látványnak is szerepe lesz: a kicsi fölé hajló mosolygó arcnak (a testhelyzet hasonlít a szoptatáskor megszokotthoz), a szemkontaktusnak, a kézmozdulatoknak, és majd nagyobbacska gyermeknél a képeskönyvben mutatott illusztrációknak is. Természetesen jóval hosszabb idõ telik el addig, amíg a gyerek meg is érti, amit hall, követni tudja a történetet, de ezt a kort nem kell, nem is szabad megvárni az esti mesélés szokásának bevezetésével.

Családi liturgiák
Minden jól mûködõ család kialakítja a saját kis szertartásait, szokásrendjét, például hogy a napnak melyik órájában kerül sor a fürdetésre, hogyan zajlik az altatás, ki és hogyan mesél, ki ad jóéjtpuszit, és így tovább. Ezek a visszatérõ apró élmények fûzik egyre szorosabbra a család tagjai közötti kapcsolatot, megerõsítik a kisgyermek biztonságérzetét, hogy szeretetteljes, kiszámítható, stabil környezetben él. Az esti énekelgetés, mondókázás, mesélés ennek a liturgiának egy sarkalatos eleme. Alkalom az együttlétre, a beszélgetésre, egymás megismerésére, aminek folyamatosnak kell lennie. A szülõ, figyelve a kisgyermek reakcióira, sok mindent megtudhat róla: olykor egy visszakérdezésbõl, de akár egy fintorból, egy összerezzenésbõl kiderülhetnek apró, de sok szenvedést okozó félreértések, elfojtott szorongások, félelmek. (Egy öt éves kisfiú például egy mese hallgatása közben a "tele zsák" szavakra reagált szokatlan módon: ez alkalommal derült ki, hogy egy idõs, vidéki nõrokona korábban a zsákos emberrel ijesztgette.) Meg lehet beszélni ezeket a problémákat, feloldani, amíg görcsössé nem válnak. A gyerek, figyelve apja, anyja hangjának a mese fordulatait követõ árnyalataira, egyre többet tud meg jóról, rosszról, követhetõ viselkedési mintákról. Kialakulhatnak saját, családi mesék, egész mesefolyamok is, a család tagjainak, kedvenc alvóállatoknak a fõszereplésével: ezek a házon belüli történések legjobb feldolgozási lehetõségei is. (Hogy újra divatba jöjjön ez a családi mûfaj, nemrégen pályázat is indult ilyen mesék írására, elindították a Coccolino mesemozgalmat: www.mesemozgalom.hu. )

"Nem mese ez, gyermek!"
Hogy miért fontos a mese? Hosszan lehetne sorolni. Az érzelmi, értelmi fogékonyságot egyformán növeli, a szocializáció része, "tanít, nevel, szórakoztat" - mint a réges-régi szlogen mondta a jó könyvrõl. A mese nemcsak az egyéni érzelmi fejlõdést és a családi identitást alakítja, hanem a nemzedékek hosszú sora által kikristályosított szövegek a nemzethez, az egy kultúrkörhöz való odatartozást is segítik.
"A mese az az ábécéskönyv, amelybõl a gyermek megtanul saját lelkében olvasni"- a mindezt frappánsan összefoglaló idézet Kósa Éva és Vajda Zsuzsanna Szemben a képernyõvel címû tanulmányából való.
A mese egyik alapvetõ tulajdonsága a költött, a mindennapi valóságtól eltávolító volta. Erre utalnak az olyan mesével kapcsolatos szólások, mint a mesebeszéd, "Ez csak mese", illetve Arany szállóigéje: "Nem mese ez, gyermek". Másik fontos jellemzõje, hogy valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illõ.
A klasszikus mesékben, a népmesékben sok olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélõ állatok, tárgyak, mindenkit legyõzõ kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok, óriások és óriáserejû törpék, stb.. Ugyanakkor sok olyan is keveredik bele, ami a mindennapi élet része: a felnõttek napi munkája, küzdelme a megélhetésért, elõbbrejutásért, természeti jelenségek, tájak. Nagyon fontosak a bennük szereplõ úgynevezett archetípusok, a tipikus emberi élethelyzetek, egyéniségek bemutatása. Jó, rossz, gonosz, törekvõ, harcos, szelíd, megadó, hõsies, dolgos, hûséges, lusta jellemek szerepelnek a mesékben, akár ember, akár állat vagy valami csodalény alakját öltik is fel, és egyben példát mutatnak arra is, hogy a külvilág hogyan reagál meghatározó tulajdonságukra. A gyermekek számára a felidézett mesevilág mintegy az élet próbaüzeme lehet, ahonnan késõbb közvetve viselkedési mintákat, konfliktusmegoldási lehetõségeket vehet át, amelyeket saját élethelyzeteiben alkalmazhat.

Belsõ mozi helyett konzervképek
"Na, mesét azt kap eleget a gyerek, ömlik az a tévébõl, de videón, magnóval, számítógéppel is láthat-hallhat belõle" - mondhatná esetleg egy szülõ. Sokan élnek is a lehetõséggel: leültetik a gyereket a tévé elé, hadd nézze a rajzfilmeket kedvére, legalább ugye, addig is foglalkozhatnak az elfoglalt szülõk mással. A fentiek után már talán nem is kell külön hangsúlyozni, mennyire nem ugyanaz a két dolog, mennyire nem pótolhatja a gép a szülõi meseolvasást. Nemcsak azért, mert a személyesség, a meghittség léleképítõ hangulata hiányzik ilyenkor, sõt, nemcsak azért, mert elmarad a visszajelzés, a feldolgozás lehetõsége, hanem mert ezeken kívül nagy a különbség a kétféle "agymunka" között. Amikor a gyerek mesét hallgat, a fantáziája, képzelõereje dolgozik, az agya belsõ képeket vetít, amelyek megjelenítik a mese alakjait, történéseit. Amikor ugyanazt a mesét tévében, filmen látja, készen kapja a képeket a rajzoló, a rendezõ elképzelései szerint, vagyis az õ agya sokkal kevésbé dolgozik ezenközben, üresjáratba kapcsol, semmiképpen nem fejlõdik úgy, mintha magának kellene elõállítani a képsort. A különbség olyan, mint ami a friss, fáról saját kezûleg szedett cseresznye és a langyos málnaszörp élvezete között van, vagy egy igazi, élõ kismacskával való játszadozás és a falon lévõ, gombolyaggal játszó cica bekeretezett gobelinképe közötti különbséggel érzékeltethetõ.

Oldani a szorongást
Ráadásul a tévénézõ gyermek sokkal nehezebben tud különbséget tenni a valóság és a fikció között, mint a meseolvasás alkalmával, így sokkal gyakrabban kelt szorongást benne a mese, de a feloldás, a feldolgozás elmarad. Így a tévé elé ültetett gyerek nem nyugszik meg, nem alszik el olyan könnyen, mint a meseolvasás alkalmával, sõt, nemegyszer nyugtalansággal, alvászavarokkal reagál a fel nem dolgozott szorongásokra, a benne maradt feszültségre. A fentebb idézett tanulmány kitér arra is, hogy különbözõ országokban végzett orvosi kutatások tanulsága szerint pontosan regisztrálhatók a televízió gyermeknézõkre gyakorolt pszichoszomatikus hatásai. Német kutatók 6-12 éves gyerekeket vizsgálva megállapították, hogy olyan jelenetek hatására, ahol gyermekek kerülnek veszélybe, szörnyalakok tûnnek fel, vagy gyász, szerencsétlenség történik a képernyõn, a pulzusszámuk feltûnõen felgyorsul. Az állandósult megemelkedett izgalmi szint pedig tartós, látszólagos szervi panaszokhoz vezethet, illetve csökken a koncentrációképesség.
Mi ajánlható? Ha semmiképpen nincs ideje egyik szülõnek sem arra, hogy az ágy szélére leüljön mesélni, még mindig megnyugtatóbb és a gyerek fejlõdése szempontjából is hasznosabb a tévénél, ha magnót kapcsolnak be neki, és a mûvészek által felolvasott meséket, vagy hangjátékot hallgatva a saját képzelõereje dolgozhat. Ha pedig - mivel maguk is szeretik - a tévéhez, videóhoz vagy a számítógépes animációhoz mégis ragaszkodnak a szülõk, akkor alaposan válogassák meg, mit nézzen, és lehetõség szerint a kisgyermek ne maradjon egyedül a képernyõ elõtt, legyen ott felnõtt, akihez fordulhat, akitõl kérdezhet, akivel megbeszélheti a látottakat